Az élet árnyalatai

Sziasztok!

Sok idő telt el a legutóbbi írósok közzé tétele óta. Sűrű, eseménydús időszak volt, és elgondolkodtató is egyben.

Például átnéztem az írásokat és hiányoltam így nyár közepén :), hogy keveset írtam a blogon a szerelemről, pedig az élet árnyalatai közt központi helyet foglal el. És hát a szerelemnek is vannak árnyalatai, például az én írásaim még nagyon régen egy plátói diák szerelemből indultak, tulajdonképpen ennek az érzésnek köszönhetem, hogy elindultak útjukon az 5 percesek. És persze az írások azt is híven tükrözik, hogy az egyes élet szituációkban, életkorokban milyen más más árnyalatát tudjuk átélni a szerelem csodálatos érzésének. Ez a trilógia inkább a szerelem “szentségéről” szól, mint magáról a felnőtt szerelemről. De remélem az esti tücsökzene mellett, halvány lámpafénynél egy jeges üdítővel, és telis-telve nyárral és szerelemmel kellemes élményt nyújt nektek az olvasása :). Most csak az első részt teszem közzé. Sok-sok nyári élményt és jó olvasást!

Búcsú mese,

 Kinn és benn sűrű feketeségbe borít mindent az éj. Aranyló köröket vonnak a szűk, kanyargós, macskaköves utcákra a gázlámpák. Csend van. Némán kirajzolódik az éjben az alvó főtér. Innen nyílik egy szűk kis utcácska melyben, mint letűnt kor fáradt emberei, őrzik szellemüket a régi házak. Szürke óriások mind, ám némelyikben még pislákol itt-ott egy kis fény. Végigballagok e utcán, cipőm kopogása ritmust táncol a szívvel. Benyitok az ajtón s fel végig a csigalépcsőn. Kihalt s sötét a folyosó, villanyt gyújtani nem merek. Alvó házakat nem ébresztek. A kulcs némán fordul el a zárban s én, belépek. A szoba szürke derengésben fedi fel kirajzolódó részleteit. Körben vannak a bútorok, s a sarokban erőt vesz az éji sötéten a fény. Egy monitor serceg betöltve és felébresztve álmából a szobát. Szemben az ajtóval tárva nyitva az erkély, Te kinn állsz s beszívod az éji levegőt. Fáradt vagy. Hátad görbe ívbe fordul, míg támasztod a korlátot, s cigaretta füstöt oszlatsz a sötétségbe. Nem fordulsz meg, de látom az arcod. Szigorúak ezek a vonások s kérlelhetetlen a tekintet. A kezed vékony, hosszú ujjaiddal végigsimítasz a fáradt, magas homlokon. Dolgozol. Kinn állsz a dohányillatú pihenésben, de elméddel tovább dolgozol. Csak néha fut át arcodon az a kiismerhetetlen és megmagyarázhatatlanul hirtelen jövő, kamaszos mosoly. Milyen gondolatok cikáznak elmédben ilyenkor, mint az elektronok a sercegő monitoron? Szeretném megsimogatni fáradt hátad, át a vállakon egészen az arcig. Feketén illatozó, forró kávét főzni, és villanyt gyújtani. Vajon ez az? Némán állok az ajtóban s tudom, te nem látsz. Nem ébresztek alvó házakat.

 Nyikoletta