Sziasztok!

Sok idő telt el a legutóbbi írósok közzé tétele óta. Sűrű, eseménydús időszak volt, és elgondolkodtató is egyben.

Például átnéztem az írásokat és hiányoltam így nyár közepén :), hogy keveset írtam a blogon a szerelemről, pedig az élet árnyalatai közt központi helyet foglal el. És hát a szerelemnek is vannak árnyalatai, például az én írásaim még nagyon régen egy plátói diák szerelemből indultak, tulajdonképpen ennek az érzésnek köszönhetem, hogy elindultak útjukon az 5 percesek. És persze az írások azt is híven tükrözik, hogy az egyes élet szituációkban, életkorokban milyen más más árnyalatát tudjuk átélni a szerelem csodálatos érzésének. Ez a trilógia inkább a szerelem “szentségéről” szól, mint magáról a felnőtt szerelemről. De remélem az esti tücsökzene mellett, halvány lámpafénynél egy jeges üdítővel, és telis-telve nyárral és szerelemmel kellemes élményt nyújt nektek az olvasása :). Most csak az első részt teszem közzé. Sok-sok nyári élményt és jó olvasást!

Búcsú mese,

 Kinn és benn sűrű feketeségbe borít mindent az éj. Aranyló köröket vonnak a szűk, kanyargós, macskaköves utcákra a gázlámpák. Csend van. Némán kirajzolódik az éjben az alvó főtér. Innen nyílik egy szűk kis utcácska melyben, mint letűnt kor fáradt emberei, őrzik szellemüket a régi házak. Szürke óriások mind, ám némelyikben még pislákol itt-ott egy kis fény. Végigballagok e utcán, cipőm kopogása ritmust táncol a szívvel. Benyitok az ajtón s fel végig a csigalépcsőn. Kihalt s sötét a folyosó, villanyt gyújtani nem merek. Alvó házakat nem ébresztek. A kulcs némán fordul el a zárban s én, belépek. A szoba szürke derengésben fedi fel kirajzolódó részleteit. Körben vannak a bútorok, s a sarokban erőt vesz az éji sötéten a fény. Egy monitor serceg betöltve és felébresztve álmából a szobát. Szemben az ajtóval tárva nyitva az erkély, Te kinn állsz s beszívod az éji levegőt. Fáradt vagy. Hátad görbe ívbe fordul, míg támasztod a korlátot, s cigaretta füstöt oszlatsz a sötétségbe. Nem fordulsz meg, de látom az arcod. Szigorúak ezek a vonások s kérlelhetetlen a tekintet. A kezed vékony, hosszú ujjaiddal végigsimítasz a fáradt, magas homlokon. Dolgozol. Kinn állsz a dohányillatú pihenésben, de elméddel tovább dolgozol. Csak néha fut át arcodon az a kiismerhetetlen és megmagyarázhatatlanul hirtelen jövő, kamaszos mosoly. Milyen gondolatok cikáznak elmédben ilyenkor, mint az elektronok a sercegő monitoron? Szeretném megsimogatni fáradt hátad, át a vállakon egészen az arcig. Feketén illatozó, forró kávét főzni, és villanyt gyújtani. Vajon ez az? Némán állok az ajtóban s tudom, te nem látsz. Nem ébresztek alvó házakat.

 Nyikoletta

Sziasztok, ez a hét az utolsó, felkészülő hét a 2013-as Eurovízió előtt. A dalverseny idei jelképe a pillangó. Egyrészt azért mert nagyon színes és sok különböző fajtája van, mégis mind egy és ugyanaz: pillangó. Ezzel kifejezve az idei verseny üzenetét: we are one! Emellett azért is mert a világban egy olyan apró mozzanat is, mint egy pillangó szárnyának egy parányi mozdulata is óriási változásokat tud okozni.

Remélem Nektek is megvan már a kedvencetek az idei mezőnyben, és azt is remélem, hogy nagyon színvonalas, izgalmas és érdekes lesz az idei rendezvény is.

A pillangóról nekem mindig az is eszembe szokott jutni, hogy gyerekkoromban nagyon elszomorodtam, mikor megtudtam, hogy ha a pillangó szárnyát megfogjuk, akkor utána soha többet nem fog tudni tovább szállni. Többek között ez a tény és a pillangó szépsége, törékenysége és csodája ihlette a következő 5 percest, ami egyben az első monológ is, amit megmutatok Nektek.

Remélem tetszeni fog, és egy olyan árnyalattal színesíti világunkat, melyet oly törékeny és szép, tündéri lényeknek köszönhetünk, mint a pillangók!

Tavasz

Ez a harmadik napom hajnala. Ma elszállok a kék rétre, közepén piros virággal és már csak az emlékezésnek élek. A két nap olyan volt, mint hosszú, hosszú évek évszázados lenyomata, tudom, érzem, hogy legalább annyi élményt, érzést éltem meg és legalább olyan sűrűn mint ti az évek tonnás súlya alatt. Én szabad vagyok. Három napot élek. Három nap alatt átszelem az érzések óceánját és megsemmisülök eme édes vizű tenger habjaiban. Boldog vagyok. Megéltem félelmet, szomorúságot, keserűséget, kacajt és boldogságot. Szabadon szárnyaltam köztetek, tonnás súllyal lekötött emberek között. Láttam szépet, bátort és belétek szerettem. Mindbe, a szépbe, a bánatosba és az elkeseredettbe. És még az első napom hajnalán, pár perccel születésem után, meglátva az első emberarcot, elhatároztam, hogy szállni fogok, élek köztetek és viszem a szépséget közétek. Színes szárnyaimmal fényt mutatok nektek, és szépséget ott hol utat épp nem leltek. Nehéz lesz tudtam, és fájdalmas, tudom. Hisz csak addig, addig szállhatok, míg szabad vagyok és nem fog meg egy tekintet, nem ejt rabul egy végtelenül gyengéd, ám mégis igazi: emberi arc. Mert ha megfog, ha foglyává tesz egy lélek, szállni tovább nem lesz erőm és a kéz, nem tudva mit tesz, megfogja színes szárnyaim, az álompor lepereg és én pillanatnyi gyönyört érezve a kéz melegségétől, meghalok. Így hát sorsom, hogy ebben a két napban szálltam köztetek, halandók között, és láttam szépet, gyengét, erőset és bűbájosat. Felvidítottam mindenkit, tudom, pillanatnyi csodát, boldogságot hozva oda hol ennek már nyomát remélni sem merték. És én szálltam tovább e sok bánattal, szomorúsággal, megpihenve és erőt gyűjtve a piros virág karjain. És tudom, hogy ebben a két napban sok boldogság és fény került szárnyaimról az emberi vállakra és szemekbe. De most megfáradtam Harmadik napom hajnala van. A piros virág csodálón és kicsit szomorún búcsút int nekem. Még egyszer betakar a reggeli hidegben meleg vöröses karjaival. És én innen szállok tovább és most, hogy tudom sorsom, most már tudom, nincs más utam. Azokat a szemeket melegségükkel, teli emberi, felejthetetlen érzelmekkel, nem tudom feledni. Így hát beleszállok abba a forró tűzbe mely egy pillanatig örvénylő boldogságot ad majd és tudom, megérte élnem. Elégek a szerelem  forró, végzetes karjaiban. Megyek! Emlékezzenek színes szárnyaim fényére és minden, minden szép pillanatra mely e földön adatott, hisz mindez olyan, olyan szép!

Nyikoletta

Coelho: Az accrai kézirat, és én 

Tegnap este, a tikkasztó forróságban buszra szálltam, hogy Coelho legújabb művét megszerezhessem. Hazatérve az árnyékba kuporodtam és vízre szomjazó növényként ittam életet adó szavait. Mire teljesen lement a nap, a nagy mű, Az accrai kézirat átirata teljesen az enyém lett. Sokat okultam belőle, volt mit úgy éreztem, tudok már, volt mit boldogsággal értelmeztem és volt mit kétség, félelem érzése követett. Sok-sok tapasztalat, okos szó, döntés és érzés teljességgel letisztult, gyönyörű összessége. Az jutott eszembe: jó lenne mindig, minden percben tudni követni a tanítást, de maga a tanítás meg se született volna, ha ez nem lenne a mai nehéz és küzdelmes világ minden helyzetében nehezen teljesíthető. Örültem, hogy elolvastam-e sorokat és bíztam, hogy néha egy-egy döntés előtt némely szava, gondolata fénycsóvaként ott lesz majd a világ egén. Volt pár sor mely különösen sokat adott mai rohanó, és csak néhány percnyi kizökkenést követően spirituális világunkban.

„Mi a csoda? …olyan dolog, ami hirtelen csordultig tölti a szívünket Szeretettel.…Akkor is, ha nem vagyunk képesek észrevenni, mert az elménk a nagy tettekkel és hódításokkal van elfoglalva. Akkor is, ha túlságosan belemerülünk a hétköznapokba, és nem látjuk, mennyire megváltoztatta az utunkat….”

Úgy érzem, sokszor, nagyon sokszor, minden nap meg kell állnunk, és addig merengeni szelíden, csendben: míg meg nem fejtjük milyen csodát adott nekünk a mai nap.

Nyikoletta

Sziasztok, egy ideig most nem tettem közzé írást, de a ragyogó idő sok-sok vidámságot és megírni való élet árnyalatot hozott :)! Remélem Nektek is nagyon sok pozitív élményt hozott ez a tavaszi időszak és még fog hozni folyamatosan. Ezért szóljon 5 percesem a napsütés fantasztikusan jótékony erejéről!

Egy perc Napsütés

 Zakatol és forog ez a gyors világ körülöttünk. A munka, a kelés, éjfél után, takarítás utáni fekvés. Sok-sok kávé, papír, szöveg, rohanás a busz után és egyéb. Megannyi szép, és nehéz, feldolgozásra váró élmény egy nap! Kész leszek időben? Elérem? Utolérem magam még estig? A friss zöldséget be kell szerezni még juszt is! És aztán kezdődik az egész másnap: a nyüzsgő, forgó színes világ kavalkád. De ma sütött a nap. És én loptam egy saroknyi percet a kör alakú mindenségből és leültem a fűbe csendben, szemben a nappal. Behunytam a szemem, és hallgattam a kertet. A méh, a bogár és madár mind arra jár, nyomot hagy, él, dalol és zümmög. És én nagyon de nagyon élvezem, ezt az egy percnyi lopott, boldog napsütésnyi időt!

Nyikoletta

Szerettem volna a költészet napján egy minél pozitívabb tartalmú 5 percest megmutatni. Ez, amelyiket most választottam, arra biztat, hogy folyamatosan dolgozzunk magunkon, hogy az égtől kapott ajándékot, amely mindenképp jön, képesek legyünk méltón elfogadni. Sok-sok pozitív élményt, ezen a szép napon!

Kérdőjelekkel telítetten 

(Jóllakottan, telve-telve)

Az első mondat vontatottan, stílszerűen természetesen egy kérdőjel: … ? … Az írásjelek, és gondolkodásunk Alfája és Omegája. Hányszor tesszük fel ugyanazt a kérdést: mikor, hogy, miért és újra miért?

Hát miről írnék másról, mint mindig és mindenkor: a találkozásról, az élet kérdőjeléről. Megismertelek és megkérdőjeleződött a létem. Eddig valahogy éldegéltem, pusztítottam és építettem, homokot mostam a patakban, és most, most: aranyat leltem. Csak hát a kincs morfológiájában az allomorfok labirintusszerű szövedékében, a kincskeresés szenvedélyes izgalmában elfelejtettem mi is volt a kiindulás: a morf. És lehet, lehet, hogy annyira akartam a kincset, a fényes, szikrázó követ, hogy mikor kezemben tartottam, megijedtem: felérek én hozzá, tényleg lehet részem ez a gyönyörű érték, a kincsem? Félrevonultam egy békés tisztásra a patak partjáról, egy világos rétre és néztem, néztem a kincsem: beleszerettem. Szép volt, sugárzott nemes volt és törékeny, büszke fénye megigézte lelkem. Félve őrizgettem, és egyre-egyre gyötrődtem: nem én vagyok a megfelelő őrző a számára. Nem érek fel hozzá, nem tudok lemondani kicsinyes szenvedélyeimről, önpusztító létem nem elég, hogy boldogságot tartsak: megőrizzem a kincset. Így egyik nap felkeltem a rétről és visszavittem a fényes követ, vigyázva féltve oda dobtam vissza hol leltem és biztos voltam benne, hogy a patak majd egy bátor, nemes kézhez sodorja, ki tudja mi a dolga.

Titkon azt reméltem, utunk találkozik még, és az idő alakítja kezem, hogy simítására a kő boldogságot leljen. De addig mostam éjt nappallá téve a homokot a patakban, bölcsen, tudva nem oly könnyű a kincsvadászok sorsa. Reméltem, hogy a nap, a szél, a réten eltöltött kedves pillanatok alakítják zabolátlan, önpusztító, bűnös lelkem és tudtam, én vagyok az egyetlen a patak folytonos látogatói közül: ki nem akar igazán kincset lelni.

Nyikoletta

Mindenkinek van egy példaképe. Steve Jobsnak Bob Dylan, nekünk Ő.

Óriási kincset adott a világnak, és kitartása, gondolatai, életműve megihletett egy 5 percest.

Szóljon 5 percesem a kitartás fényében!

Bob Dylan, Steve Jobs … Times are  A changing

 Ma vesztes vagy, holnap győztes lehetsz … az idők változnak! Jusson eszedbe, mikor padlón vagy, egy erős ütéstől, egy rossz lépéstől, egy botlástól vagy megtévesztéstől. Jusson eszedbe, mikor boltba mész, és alig tudod megadni az árát, vagy a szobádban nincs már áram. És a sötétben csak a monitor serceg, a szomszédhoz csatlakoztatva a gépet, mely téged, abban, hogy újra győztes lehetsz, éltet. És a tested meghosszabbítása és a lelked fénye most ez a vibráló, szikrázó, örök vidám monitor, mely átveszi gondolataidat és sugaras köntöséből a világ elé varázsolja majd. Maradj éhes, maradj bolond! Írd meg a napot, mikor a vesztesből győztes leszel, az érzést, a pillanatot, a mindent betöltő végkövetkeztetésként levont: jól megérdemelt igazságosságot! És mikor éhes vagy, az éhségtől bolond és még nem lettél győztes, a monitoron keresztül Bob Dylan szólít meg rekedtesen: és te újra belevágsz.

Nyikoletta